Abban, hogy a kutya a városi körülmények között is elmaradhatatlan társunkká válhatott, nem elhanyagolható szerepe volt a szobatisztaságra való hajlamának: e nélkül nem oszthatnánk meg vele otthonunkat.

A kiskutya tehát gyakorlatilag magától, ösztönösen lesz szobatiszta, amint erre fizikailag képessé válik. Ehhez nem szükséges beleverni az orrát a saját piszkába, mindössze lehetővé kell tenni számára, hogy szükségét a saját közvetlen otthonán kívül végezze el. A néhány hetes vagy hónapos kölyökkutya éppúgy, mint a csecsemő még igen sűrűn vizel és ürít, ezért sokkal gyakrabban kell kivinni, mint a felnőtt állatot. Etetés után például mindig számolhatunk azzal, hogy az újabb adag táplálék ki fogja nyomni a kis pocakból azt, ami az előzőből megmaradt. Igyekezni kell tehát minél hamarabb olyan helyre jutni, ahol a kiskutya elvégezheti teendőit, s ekkor megdicsérni érte.

Ne feledjük: ha mégis odabent esik meg a dolog, az többnyire nem a kölyök bűne. Tudja ő nagyon is jól, hogy ez nem helyénvaló, s bőven elég, ha rosszalló szavakkal megerősítjük ezt benne. Ha viszont túlságosan gyakran hozzuk olyan helyzetbe, hogy nem tudja visszatartani, s elnézőek vagyunk vele szemben, megeshet, hogy kiválaszt magának egy helyet afféle türelmi zónát, s később esetleg akkor is élni fog ezzel, ha nem is volna feltétlenül szükség rá.

Kevesen tudják, de a házőrző eb is kerttiszta lesz, ha a szobakutyához hasonlóan megadják rá neki a lehetőséget. Az, hogy a kertben tartott kutyának jó dolga van, mert bármikor könnyíthet magán, tévedés: csak kényszerből ürít a saját kertjébe, hiszen nem tehet mást. Ha rajta múlna, legfeljebb a kerítésoszlopokon hagyná ott a névjegyét, azt is csak miheztartás végett. Mivel azonban valahol végtére csak el kell végeznie a dolgát, a gazdája pedig nem szól érte, végül kialszik benne az ősi ösztön, de emiatt azért ne irigyeljük...